A vállalati tulajdonosi keresési lehetőség számos tényezőtől függ, beleértve az ország fiskális politikáját is. A kormányzati kiadások és az adózás bármilyen változása hatással lesz a bevételekre és az ügyfelek vásárlóerejére. Ezért fontos, hogy jól megértsük a makrogazdasági diszkrecionális költségvetési politikákat és az automatikus stabilizátorokat. Ez lehetővé teszi, hogy intelligensebb beruházásokat hajtson végre, és üzleti tevékenységét sikeresen megőrizze.
Mik a diszkrecionális költségvetési politika?
A diszkrecionális fiskális politikák stabilizálják a gazdaságot. Ezek akkor lépnek életbe, amikor a kormány új törvényeket fogad el, amelyek megváltoztatják az adó- vagy kiadási szinteket. Általában ezek az intézkedések a recesszió vagy a boom során kerülnek végrehajtásra.
Például a kormány a gazdasági válság idején végrehajthatja ezt a fajta fiskális politikát, hogy növelje az aggregált keresletet. Ha a gazdaság virágzik, ezek az intézkedések segítenek az aggregált kereslet visszaszorításában. Ezek célja az inflációs vagy recessziós rés megszüntetése. Ezért a diszkrecionális fiskális politika stabilizálja a gazdaságot leginkább akkor, ha az infláció és a recesszió idején fennálló hiány esetén a többlet keletkezik.
Általánosságban elmondható, hogy a politikai változtatások végrehajtása után hat-tizenkét hónapig tart, hogy jelentős javulásokat érjenek el. Bizonyos intézkedések, mint például a kiadási programok és az adókulcsok változása, átmeneti stabilizáló hatással járhat. Például a kormány a recesszió idején csökkentheti az adókat, hogy megakadályozza a jövedelem és a kereslet csökkenését.
Az automatikus stabilizátorok szerepe a makrogazdaságban
A diszkrecionális fiskális politikákhoz hasonlóan az automatikus stabilizátorok kiegyensúlyozzák a termelést és a keresletet. A különbség az, hogy az állami kiadások és az adókulcsok változása szándékos jogalkotási intézkedés nélkül történik. Más szóval, a kongresszusnak nem kell szavaznia ezekről. Ezek az intézkedések magukban foglalhatják (de nem kizárólagosan) a foglalkoztatási ösztönzőket, az adócsökkentéseket, a progresszív adózást, a mezőgazdasági termelőknek nyújtott támogatásokat és a munkanélküli-kompenzációt.
Például amikor a gazdaság lassul és az emberek elveszítik munkájukat, a kormány automatikusan többet költ a munkanélküli ellátásokra. A gazdasági növekedés során az emberek többet keresnek és magasabb adót fizetnek, míg a munkanélküliségi ráta csökken. Ezért a kormány kevesebbet költ a munkanélküli-kompenzációra.
Az automatikus stabilizátorok korlátai
Az automatikus stabilizációs politika korlátozása az, hogy az nem működik, ha az inflációt más tényezők okozzák, mint az aggregált keresletet befolyásoló tényezők. A diszkrecionális fiskális politikák viszont kezelhetik azokat a gazdasági kérdéseket, amelyek nem kapcsolódnak az összesített kereslethez.
Továbbá az automatikus stabilizátorok nem jelentenek lehetőséget a kevésbé fejlett országokban, mivel az országnak jól fejlett adó- és szociális jóléti rendszerrel kell rendelkeznie. Továbbá túlzott hatással lehetnek az államháztartásra.
Például az államháztartás a recesszió idején növekszik, ami viszont korlátozza a magánszektor számára a kutatási, befektetési és egyéb olyan tényezőket, amelyek egyébként ösztönzik a gazdasági növekedést. Amikor a kormányzati kiadások növekednek, a pénznek valahol kell jönnie.
Mind az automatikus stabilizátoroknak, mind a diszkrecionális fiskális politikáknak megvan a korlátai és korlátai. Egy dolog biztos: az önálló stabilizátorok önmagukban nem elegendőek a probléma megoldásához a recesszió vagy az infláció idején. Emiatt szükség lehet a kormányzati beavatkozásra a gazdaság stabilizálása érdekében.
